Nézzétek, mit találtam nektek! Illetve már egy ideje ismertem, de csak most bukkantam rá a google-n.

Cassie még régebben extraként megírta a Csontváros egyik jelenetét Jace szemszögéből, és ez nem lehetett más, mint az Üvegházas jelenet, ahol SPOILERSPOILERSPOILER Jace először csókolta meg Claryt. Illusztrációként posztolnám a Csontváros filmből a kedvenc csókomat.

(2) This Kiss, jace & clary Jamie & Lilly mortal instruments | Mortal Instruments | Pinterest

Az Intézet harangjai megkondulnak, az éjszaka tetőpontjának hangos, mély szívverései.

Jace leteszi kését. Egy csinos kis zsebkés, csontnyelű, amit Alec adott neki, amikor parabataivá váltak. Rendszeresen használja, így a markolata már simára kopott az ujjai nyomán.

– Éjfél – mondja. Érzi Claryt maga mellett, ahogy kényelembe helyezi magát piknikjük maradványai között, a lélegzete lágy az üvegház hűvös, levélillatú levegőjében. A fiú nem őt nézi, hanem egyenesen maga előtt a medianox növény ragyogó, zárt rügyeit. Nem biztos benne, miért nem akar a lányra nézni. Emlékszik az első alkalomra, amikor látta a virágot nyílni, a kertészet óra alatt, egy kőpadon ülve Aleckel és Izzyvel az oldalán, és Hodge ujjaival a virág szárán – felébresztette őket nem sokkal éjfél előtt, hogy megmutassa nekik a csodát, egy virágot, ami általában csak Idrisben él –, és eszébe jutott, ahogyan beszívta az éjfél téli levegőjét, valami meglepő és gyönyörű látványa miatt.

Alec és Isabelle érdekesnek találták vagy nem, de egyiküket sem ragadta magával úgy a gyönyörűsége, mint őt. Most ettől félt, ahogy a harangok zengtek, hogy Clary ugyanilyen lesz: érdeklődő vagy talán még elégedett is, de nem elbűvölt. Azt akarta, hogy ugyanazt érezze, amit ő a medianox-szal kapcsolatban, bár nem tudta volna megmondani, miért.

Egy hang hagyta el Clary ajkait, egy lágy „Oh!”. A virág épp kinyílott: olyan volt, mint egy csillag születése, minden csillogó virágpor és fehér-arany szirmok.
– Minden éjjel virágoznak?

A megkönnyebbülés hulláma futott végig rajta. A lány zöld szeme csillog, a virág fogva tartja. Az ujjait önkéntelenül behajlította úgy, ahogy – Jace hirtelen megértette – akkor, amikor azt kívánja, bár lenne nála egy ceruza vagy egy toll, hogy foglyul ejtse a képet, amit maga előtt lát. Néha azt kívánta bár úgy láthatná a világot, ahogy ő: úgy látni, mint egy vásznat, amit rabul ejthet temperával, krétával és vízfestékkel. Néha, amikor így néz Clary rá, néha majdnem elpirul tőle, ami olyan furcsa érzés, hogy néha észre sem veszi. Jace Wayland nem pirul el.

– Boldog szülinapot, Clarissa Fray! – mondja, és a szája mosolyra görbül. – Van számodra valamim. – Ügyetlenkedik egy kicsit, amikor benyúl a zsebébe, bár nem gondolja, hogy a lánynak feltűnt. Amikor a kezébe adja a boszorkányfényes rúnakövet, észreveszi, milyen kicsik is az ujjai az övéi alatt – finomak, de erősek, bőrkeményedésesek a hosszú órákon keresztül tartott ceruzától és ecsettől. A keményedések csiklandozzák az ujjbegyeit. Kíváncsi, hogy az érintésétől a lány pulzusa éppúgy felgyorsul-e, mint az övé, amikor hozzáér.

Nyilván nem, mert elhúzódik tőle, az arca csak kíváncsiságot mutat.

– Tudod, mikor a legtöbb lány azt mondja, hogy egy nagy követ akarnak, tudod, általában nem egy nagy kőre gondolnak.

Jace önkéntelenül elmosolyodik. Ami szokatlan dolog tőle, általában csak Alec és Isabelle tudják nevetésre fakasztani. Már az első találkozásukkor tudta, hogy Clary bátor – besétálni a szobába Isabelle után, fegyvertelen és felkészületlen, olyan vakmerőséget igényelt, amit nem tudott a mondénekhez társítani –, de a tény, hogy megnevettette, meglepte.

– Roppant mulatságos, szarkasztikus barátom. Ha pontosak akarunk lenni, ez nem csak egy kő. Minden Árnyvadásznak van saját boszorkányfényes rúnaköve. Fényt ad neked még a legsötétebb árnyak között is.

Ugyanazok a szavak voltak, amiket az apja mondott neki, amikor megkapta tőle az első rúnakövét.
– Milyen más világok? – kérdezte akkor Jace, és az apja csak nevetett. – Több világ van csupán egy lélegzetre ettől, mint ahány homokszem a tengerparton.

Clary rámosolygott, és elsütött egy viccet a szülinapi ajándékokról, de úgy érezte, a lány meghatódott. Óvatosan a zsebébe csúsztatta a követ. A medianox virág úgy hullatta a szirmait, mint egy csillaghullás, puha fénybe vonva Clary arcát.

– Amikor tizenkettő voltam, akartam egy tetkót – mondta. Egy vörös hajtincs hullott a szemébe; Jace küzdött a késztetés ellen, hogy kinyúljon és eltűrje.

– A legtöbb Árnyvadász tizenkét éves korában kapja meg az első Jeleket. Biztosan a véredben volt.

– Talán. Bár kétlem, hogy a legtöbb Árnyvadásznak Donatellót tetoválják a bal vállára a Tini Nindzsa Teknősökből.

Mosolyog éppúgy, ahogy akkor szokott, amikor számára teljesen érthetetlen dolgokról beszél, amikre ő szeretettel gondol. Ettől féltékeny szúrást érez végigáramolni az erein, bár fogalma sincs róla, hogy egyáltalán mire féltékeny. Simonra, aki megérti az utalásokat a mondén világra, amelynek ő soha nem lehet része? Vagy a mondén világra magára, amibe ő egyszer hálásan visszatérhet, maga mögött hagyva őt és a démonok és vadászok, a sebhelyek és csaták világát?

Megköszörüli a torkát. – Egy teknőst akartál a válladra?

Bólogat, és a haja visszahull a helyére. – Kellett valami, ami elfedi a bárányhimlős hegemet. – Félrehúzza felsőjének pántját. – Látod?

És ő látja: van valamiféle jel a vállán, egy sebhely, de ő többet lát ennél: látja kulcscsontjának hajlatát, a fényes szeplőket a bőrén, amik olyanok, mint az aranypor, vállának puha görbületét, és a pulzálást a nyakán. Látja szájának alakját, ajkai enyhén szétnyitotta. Rezes szempilláit, ahogy leengedi őket. És végigsöpör rajta a vágy hulláma, olyan, amilyet azelőtt még soha nem tapasztalt. Kívánt már lányokat korábban, kétségtelenül, és ki is elégítette azt a vágyat: mindig úgy gondolt rá, mint az éhségre, mint szükségletre valamiféle üzemanyagra, amit a test akart.

Soha nem érzett ilyen vágyat, mint ez, tiszta tűz, ami elégeti a gondolatokat, ami a kezeit nem megremegteti, hanem inkább eltölti ideges energiával. Hirtelen elszakította a pillantását tőle.

– Későre jár – mondta. – Le kéne mennünk.

Clary kíváncsian ránéz, és nem tud szabadulni az érzéstől, hogy azok a zöld szemek átlátnak rajta.

– Te meg Isabelle jártatok egymással valaha? – kérdezi.

A szíve még mindig hevesen dobog. Nem teljesen érti a kérdést.

– Isabelle? – visszhangozza. Isabelle? Mi köze Isabelle-nek bármihez is?

– Simon kíváncsi volt – mondta, és Jace utálta a módot, ahogy kiejtette Simon nevét. Még soha nem érzett ilyesmit korábban: bármit, ami úgy ki tudta akasztani, mint ez a lány. Emlékezett, amikor elment hozzá a sikátorba a kávézó mögött, emlékezett, hogy ki akarta rángatni őt onnan, el a sötét hajú fiútól, akivel mindig volt, el az ő árnyékos világába. Még ott is azt érezte, hogy Clary oda tartozik, ahová ő, nem a mondén világba, ahol az emberek nem valódiak, ahol éldegélnek a vízióikal, mint bábok a színpadon. De ez a lány, a zöld szemeivel, amik átszúrták, mint egy pillangót, ő valódi volt. Mint egy hang, amit az álmaidban hallottál, amiről tudod, hogy az ébredő világból jön, valódi volt, áthatolt a távolságon, amit oly gondosan maga köré vont, mint egy páncélt.

– A válasz: nem. Vagyis lehetett olyan időszak, amikor egyikünk vagy másikunk fontolóra vette a dolgot, de végül is szinte a húgom. Fura lenne.

– Úgy érted, Isabelle meg te soha…

– Soha.

– Utál engem – állapítja meg Clary.

Mindennek ellenére Jace majdnem felnevet; mint egy báty tenné, aki örömét leli benne, hogy megfigyelheti Izzyt, amikor frusztrált.

– Csak ideges lett miattad, mert mindig is ő volt itt az egyetlen lány a rajongó fiúk gyűrűjében, most meg már ketten vagytok.

– De hát ő olyan gyönyörű.

– Te is az vagy – mondja Jace automatikusan, és látja, ahogy Clary arckifejezése megváltozik. Nem tudja olvasni az arcát. Nem mintha még soha nem mondta volna ezelőtt egy lánynak, hogy gyönyörű, de egy alkalomra sem emlékszik, amikor nem tervezte el előre. Ami akaratlan volt. Amitől olyan érzése volt, mintha egy edzőteremben lenne, késeket dobálna, rúgna, ütne, harcolna az árnyakkal, amíg már véres és kimerült, és ha a bőre valahol sérült, akkor csak úgy, ahogy már megszokta.

Clary csak nyugodtan meredt rá.

– Le kéne mennünk – ismételte meg.

– Jól van. – A lány hangjából sem tudta megmondani, hogy mit gondol. A képessége, hogy olvas az emberekben kezdte elhagyni, és nem értette, miért. A Hold bevilágított rájuk az üvegház tábláin keresztül ahogy kifelé indultak, Clary közvetlenül előtte. Valami mozgott előttük – egy fehér fénysugár –, és Clary hirtelen megállt, felé fordult, már a karjai körében, és meleg volt és lágy és gyengéd, és Jace megcsókolta.

És a fiú megdöbbent. Ő nem így működik; az ő teste nem csinál dolgokat az engedélye nélkül. Ez az ő hangszere, mint a zongora, és ő mindig tökéletes összhangban volt vele. De ő édes, mint az alma és a réz, és a teste a karjaiban megremeg. Olyan kicsi; a fiú karjai köré fonódnak, hogy megerősítse, és Jace elveszett. Már érti, miért vannak a csókok úgy a filmekben, ahogy, a kamerával  körbe-körbe forogva: a talaj a lába alatt bizonytalan, és ő belé kapaszkodik, akármilyen kicsi is, mintha csak meg tudná tartani őt.

A tenyere végigsimít Clary hátán. Érzi a lélegzetét az övé ellen; a zihálást a csókok között. A vékony ujjai a hajában vannak, a tarkóján, óvatosan tekergőzve, és emlékszik a medianox virágra, és az első alkalomra, amikor látta, és azt gondolta: itt van valami, ami túl gyönyörű, hogy ebbe a világba tartozzon.

Először a szél fúvásának hangját hallotta, ki volt képezve, hogy meghallja. Hátrahúzódott Clarytől, és Hugót látta, aki az egyik közeli törpe ciprus hajlatában üldögélt. A karjai még mindig Clary köré fonódtak, a súlya könnyű az övéhez képest. A szemei félig lehunyva.

– Ne ess pánikba, de közönségünk van – súgta neki. – Ha Hugo itt van, Hodge sem lehet messze. Mennünk kéne.

Zöld szemei megrebbentek, ahogy kinyitotta őket, és szórakozottnak tűnt. Ez egy kicsit sértette az egóját. Ez után a csók után, nem kéne a lábai elé alélnia? De csak vigyorog. Tudni akarja, Hodge kémkedik-e utánuk. Megnyugtatja, de érzi a lágy nevetést, ami keresztülszáll összekulcsolt kezükön – ez meg hogy történt? – ahogy lemennek az emeletről.

És megérti. Megérti, az emberek miért járnak kézen fogva: mindig azt gondolta, a birtoklásról szól, mintha azt mondanád: Az enyém. De a kapcsolatról szól. De a szavak nélküli beszédről szól. Arról, hogy veled akarok lenni és ne menj.

Azt akarja, hogy az ő szobájában legyen. És nem olyan értelemben – egy lány sem volt a szobájában abban az értelemben. Az az ő privát szférája, a szentélye. De azt akarja, hogy Clary ott legyen. Azt akarja, hogy lássa őt, azt, amilyen ő igazából, nem azt a képet, amit a világnak mutat. Az ágyra akar feküdni vele, és azt akarja, hogy hozzá bújjon. Át akarja ölelni, miközben lágyan lélegzik egész éjszaka; látni akarja a lányt, ahogy még senki sem látta: sebezhetőnek és látni, miközben alszik. Látni őt, és látva lenni.

Így amikor elérik a szobája ajtaját, és ő megköszöni neki a szülinapi pikniket, még mindig nem engedi el a kezét. – Most aludni fogsz?

Felfelé billenti a fejét, és így a fiú láthatja a száját, ami magán viseli csókjai lenyomatát: rózsaszín pírt, mint amilyenek a szegfűk az üvegházban, és ettől csomót érez a gyomrában. – Az Angyalra – gondolja – olyan

– Te nem vagy fáradt? – kérdezi, megtörve a gondolataim.

Lyukat érez a gyomrában, ami megtelik éles idegességgel. Vissza akarja húzni magához, hogy rázúdítson mindent, amit érez: a csodálatát, az újszülött tudását, az odaadását, a szükségét.

– Soha nem voltam éberebb.

Clary felemeli az állát, egy gyors, öntudatlan mozdulattal, és ő lehajol és kezébe veszi az arcát. Nem akarta itt megcsókolni – túl nyilvános, túl könnyen félbeszakíthatják őket –, de nem bírta megállni, hogy könnyedén hozzáérintse a száját az övéhez. Az ajkai az övéin, és ő felé hajol, és nem tud megállni. Olyan –

Ez volt az a pillanat, amikor Simon kinyitotta a szoba ajtaját, és kilépett a folyosóra. És Clary gyorsan odébb lökte, elfordítva a fejét, és olyan éles fájdalmat érez, mint amikor a kötést letépik a bőréről.

Olyan elcseszett vagyok.

x